Tök egyszerű volna leírni, hogy azért edzem, mert szeretem, és végső soron ez a lényeg, de azért szeretném kibontani ezt a témát egy picit, mielőtt belecsapok a lecsóba. 

Hogy miért kezdtem el anno edzeni, az külön poszt témája lesz, mint ahogy az is, hogy mennyire bele lehet az edzésbe csavarodni. De most azt írnám inkább le, hogy pillanatnyilag miért edzem. 

Az a fajta friss negyvenes pasi vagyok, aki még nem felejtett el adni a fizikumára. No offense, nem akarok én piszkálni senkit azért, mert nem sportol (de azért emeljétek már fel a seggeteket a fotelből, és legyetek végre férfiak!), egyszerűen nekem ez már a mindennapjaim részévé vált. Abban a kivételesen szerencsés helyzetben vagyok, hogy nekem nem az a nyűg, ha le kell mennem az edzőterembe. Nekem az a stressz, amikor huzamosabb ideig (értsd: 2-3 napig :)) ) nem jutok el oda. Nekem ez stresszmentesítés, kikapcsolódás, és persze edzés, mégpedig a javából.

Nem szeretem a tinglitanglit. Ha edzés végén nem érzem, hogy kifingtam, akkor az nem volt egy jó edzés számomra. Már rég túl vagyok a „hány kiló vagyok” és a „mennyit nyomok fekve” bűvkörén, hála a magasságos istennek.... az egy szörnyen kocka világ volt, amikor ez töltötte ki a mindennapjaimat. De befeszülök, ha azt érzem, hogy punnyadok, és kifejezetten nyűgös leszek, ha akadályoztatva vagyok abban, hogy a szokásos kis reggeli edzésemet letoljam. Biztos a korral jár, de ugyanilyen nyűgös vagyok, amikor az edzés utáni szaunám marad el – itt szoktam meditálni, és valamiért minél extrémebb meleg van odabent, annál jobban megy.

Nekem az edzőterem az a hely, ahol nem kell semmivel sem foglalkoznom, csakis magammal. Az izmos fizikum mára mellékhatás csupán (bahh, a régi szememmel tudod mikor láttam volna magam izmosnak...). A lényeg az, ami odabent történik. Csak a súlyok és én. Csak a teljesítményem, csak a koncentrációm, csak az izmaim megfeszülése és elernyedése, nyúlása és összehúzódása, csak az égő fájdalom és a jóleső pihenés két sorozat között, csak a pulzusom dübörgése a fülemben, és a vértől befeszülő, bedurranó izmok (a végén úgy beleélem magam, hogy azt hiszitek, valami Arnold ír itt, pedig azért közel sem...).

Sokan mondják, hogy becsülik, hogy én ilyen lelkesen járok a terembe a mai napig. Hát, szerintem ez nem érdem, mert én ezt perverz módon szeretem. Nem az az érdem, amikor úgy jársz le rendszeresen, hogy szereted ami ott bent vár, hanem az, amikor utálod, de célod van, és ha a fene fenét eszik is, elmászol a kurva terembe, és tolod az edzést, akkor is, ha hánysz az egésztől. Na AZ akaraterő. Persze, sokkal jobb, előnyösebb eset, ha megtalálod azt az edzésformát, ami neked élvezetet okoz, de nem mindenki ilyen szerencsés.

Szóval én nem vagyok valami faszagyerek azért, mert edzem, egyszerűen csak imádom ami ott bent vár.

És mit tagadjam? Élvezem, ahogy karban vagyok tartva. Élvezem, ahogy kinézek, még akkor is, ha jelenleg ez nem cél, hanem, mint írtam, mellékhatás, és egyébként baromi messze van a valaha volt csúcsformámtól. Az ember már csak ilyen – már persze ha egy picit is hiú. Nekem ez számít. Biztos nem emelkedtem még kellő spiri magasságokba, hogy tudatosuljon, hogy a testünk csak egy burok, és a lényeg az, ami ott belül van... Ami igaz, de közben a testünkre jó, ha vigyázunk, amíg idelent tevékenykedünk, mint ahogy a kocsidra is vigyázol (jó esetben) amíg a feneked alatt van. És az egómat sem sikerült még olyan mélységekbe bontani, hogy ne érezzem magam picit faszább gyereknek azoknál, mint akik punnyadnak. De én legalább bevallom.

Azért edzem tehát, mert szeretem ezt az egészet. Mindenestül.